Hangolt test és transzcendencia

Egyszerre több motiváció állít vászon elé, amire ott már nem is gondolok. Hogy az egyre távolabbinak tűnő célt ne tévesszem, folyamatosan szükségem van az éberségre, figyelemre és az intuíciómra. Mindezt csak folyamatos munkával tudom aktív állapotban tartani, az elkezdett munka és a befejezése közti történéseket eszköznek tartom önmagam alakítására. Ebben a lényeg a kifelé rejtőzködő, befelé önmagát megvalósító, ami azt jelenti, hogy a látható dolgok a láthatatlanban alakulnak, születnek. A "semmit" érzékelve képessé válik az én annak befogadására, és ezzel megteremti a lehetőségét annak, hogy a pillanatnyi felismerés által a maga rejtett valóságából kivetítse létezésének csak rá jellemző képét. A folyamatok lelki rezdülései finom energiákat mozgósítva információkat hoznak a megvalósításhoz szükséges energiacsomagokkal, távoli reális módszerekkel elérhetetlen területekről. Számomra és a kép számára is a legizgalmasabb és fontos történések ebben a fázisban játszódnak le.

Tudott, hogy minden, amit cselekszünk, összeköt minket minden mással. A festő és képe a teljesség szándékára tett erőfeszítésével, jobbító szándékú cselekedetnek tekinthető, és rezonanciájával így hat a befogadójára.

A festést olyan cselekedetnek tartom, amely összekapcsolja az érzékkel a valóság felettire hangolt testet és a transzcendenciát.

1938-ban beleszülettem egy bontakozó világkrízisbe, felnőve megtapasztalhattam a zsarnoki hatalom zárt természetét, ami sok mindenre megtanított.

A kifelé tett fegyelmező lépések belső fegyelemmé váltak, megtanultam félelem nélkül másképp látni, gondolkodni, mint ahogy általában a körülöttem élők tették.

Az önmagamba zárt szabadság szellemi erővé tudott válni, és ez könnyűvé tett, de a valóság talaján tartott, mert egy ország szenvedte el mindennapjaiban a szabadság külső hiányát. Olyan valóságkép volt ez, ahol a dolgok mélyén rejlő rejtett rend lázadására először csak egy-két sóhaj felelt, majd másokéval együtt történelmet alakított 1956-ban.

1963-ban végeztem a Képzőművészeti Főiskolán. Ebben az időben már lehetett utazni, mindenki igyekezett ezt maximálisan kihasználni. A korábbi utazások eredménye az 1968-as stuttgarti Müller Galériában rendezett közös kiállítás Bak Imrével. A galéria amerikai (Al Hold, Kruchenik) és német művészekkel (Thomas Lenk, Phaler, Ücker) foglalkozott.

Lényeget nem érintő, de a korképhez tartozik, hogy a kiállítás anyagát ott kellett megfesteni egy garázsban, két hét alatt, mert akkor még és sokáig utána sem lehetett hivatalosan képet külföldre vinni. A kiállításnak jó visszhangja volt, a galéria művészei befogadtak, Kruchenik, aki a galéria vendége volt, képet vett tőlünk, és hívott, hogy menjünk vele Amerikába. A galéria vezetője, Hans Jürgen Müller is invitált, hogy maradjunk nyugaton, tagok lehetünk nála. Ezt akkor nem lehetett vállalni, mert az otthon maradt családtagokra megtorlás várt volna.

Így hazajöttünk, annak bizonyosságával, hogy az elzártság ellenére szinkronban voltunk a világ akkor szabadnak gondolt részével.

A stílus, amelyben dolgoztam, olyan volt, mint a hazai politikai viszonyok, a színek ütköztek, és egymás határait keményen zárták, amilyen a hard-edge stílusa volt nyugaton.