Horváth Judit beszélgetése Nádler Istvánnal

Horváth Judit: Az, hogy most leülünk, és beszélgetni próbálunk a művészetedről, veled kapcsolatban önmagában hordozza az ellentmondást. Sokunknak feltűnt már, hogy Te képekben gondolkozol. Mintha megőriztél volna egy beszélt nyelv előtti gondolkodást, és egy archaikus világot közvetítenél. Mit gondolsz erről? Létezhet itt és ma festészet verbum nélkül?

Nádler István: Én elsőként általában az intuitív dolgokat engedem felszínre kerülni, és csak később tudatosodik bennem a folyamat. Általában az érzetből adódik egy gondolat, és a vizuálisan megfogalmazott gondolatból lesz egy állapot. Ennek az állapotnak pedig három különböző fázisa van: az első a felkészülés, amikor elkezdem szétválasztani a verbális-gondolati és a vizuális dolgokat; a második fázis a látás hangja, amely a munka folyamata közben szólal meg; a harmadik fázis pedig a pillanatnak egy olyan műve, amikor lehet, hogy a transzcendens is bekapcsolódik, ilyenkor jön létre az alkotás, a kép.

Persze, van egy vizuális nyelv, amit az ember kialakít a maga számára. Ennek van egy alap szimbolikája, és a képi szándék ezekből építkezik. Vannak visszatérő rendszerek: a jobb és a bal oldal jelentése, a fent és lent állandó viszonya. Az alkotói szándék is ebből a duális világból indul ki: az érzet megfogalmazása elindul a szélső pólusoktól, és vagy a tudati része lesz erősebb, vagy az érzeti szintje, de valahogy a két ellentétes pólus között billeg ez a dolog egy bizonyos harmóniában. A fekete alapon fekete képeknél egészen közel kerültem ehhez a középponthoz, amikor a létrehozás bekerülhetett a függőleges vonalba, mindegy, hogy melyik oldalról. Az, hogy milyen szinten, attól függ, hogy a középtől milyen távol vagy.

Az európai gondolkodásban inkább a genezis szétválasztó karaktere van jelen - káoszt a rendtől, sötétséget a fénytől. Az én választásom nem a vagy-vagy, hanem sokkal inkább a keleti gondolkodáshoz közelebb eső is-is, tehát a két pólus valamilyen arányban, valamilyen formában fog találkozni, amikor olyan állapotba kerülök, hogy engedem elindulni ezt a folyamatot. A munkára való ráhangoltság nagyon könnyed és magabiztos állapot, a kiemelt jelenben levés. De mikor a szakmai utamban következik be egy változás, akkor is hagyom a dolgot haladni a maga útján, aztán ez vagy konfliktushoz vezet, vagy beindul valami új. A konfliktusra is van példa nálam: a geometriában nagyon otthonosan éreztem magam, és noha nem láttam, hogy merre mehetne ez tovább, ráéreztem a váltás kényszerűségére.

Ez a nyolcvanas évek elején volt, amikor elkezdtél zenei ihletettségű képeket festeni.

Igen, a zene oldotta meg ezt az átmenetet. De a mostani, 2008-as Ludwig Múzeumbeli kiállítás kapcsán mondta valaki, hogy nagyon drámai az az átmenet, ahol a kép a transzcendens és a valós világot egymás mellett jeleníti meg, és tényleg lehet, hogy lejátszódott bennem egy dráma, de én nem vettem észre, vagy egy folyamatnak a része volt, tehát nem tudatosult.

Ez az a dráma, amikor el kellett mégis hagynod a feketét? A kiállítást kísérő kiadványban írod: "Most először éreztem a fekete szín előtt megállva, hogy megérkeztem valahova, ahol jó lenne elidőzni, hisz mélysége, békéje marasztal, és tulajdonképpen már be is fogadva olyan élményekben részesít, amelyeket a festésen kívüli helyzetekben is szívesen átélnék. Mégsem tudtam maradni, és ez most először volt talán fájdalmasnak mondható, mert úgy hittem, hogy elfordultam a mélyfekete transzcendens világától egy szinttel lentebbi, valóság közeli színesség kedvéért. Rá kellett jönnöm - és ez megnyugtatott -, hogy tapasztalatként hoztam valamit abból az egységből, ami a feketét a fehérhez köti a polaritások feletti világban. Ez segített abban, hogy a feketéből újra kibontakoztassam a színeket, és ezzel megtapasztalhassam minőségük másságát a korábbiakhoz képest, ami abból adódik, hogy mélységük a középtónustól tart az átható fehér fény felé."

Lehet, de akkor ez bennem nem tudatosult.

Ezt a szöveget olvasva azonnal Nádas Péter Saját halál című szövegére asszociáltam, aminek a témája egy halál-közeli élmény és az élők közé való visszatérés traumája. A te szöveged az én olvasatomban arról szól, hogy mintha a feketével tényleg elértél volna a transzcendensig, ahonnan azonban mégis vissza kellett térni, és most itt a színesekkel a fehér felé tartva az volna a feladatod, hogy elmeséld ezt az élményt.

Lehet, hogy tényleg arról van szó, hogy a fekete egész szakmai pályámnak, ha nem is a vége, de az eredménye. Amikor valamit csinálok, mindig a középpont közelébe szeretnék elérni, vagy az egyik oldalról, vagy a másik oldalról, és a feketénél úgy éreztem, hogy nem kell ebbe a küzdelembe belemennem, hanem a közép közelségének biztonságából tudtak indulni a munkák. Úgy éreztem, hogy a megérkezés közegébe kerültem.

Nekem alapélményem a képeiddel kapcsolatban, hogy mindig van egy nagyon feszes kerete annak, amit csinálsz, amin belül aztán megtörténhet az összes dráma, ami emberhez vagy léthez kapcsolható. Kijelölöd a helyét a kitörésnek, felhúzod a kerítést, és szabadjára engeded. Végigmennek a gesztusok, nem törnek meg, holott előre kiszabod nekik a területet. Hogy lehet ennyire pontosan tudni, hogy mekkorát fogsz üvölteni, vagy mekkora lesz a sóhajod, örömöd? Olyan, mintha működne benned egy nagyon erős felettes én, aki pontosan be tudja mérni, hogy ki vagy te.

Ezt nem tudom jobban megfogalmazni, mert tulajdonképpen tényleg erről van szó, hisz ha rákészülsz valamire, annak megvannak a határai, kap valamilyen keretet, és ezen a kereten belül tud az ember megjeleníteni dolgokat. De annál, hogy felkészülsz valamire, sokkal fontosabb dolog minderről úgy elfelejtkezni, hogy közben valahol birtokolod, lehet, hogy felnyomod a felettes énedbe, vagy a tudatalattidba, de valahol benned vagy veled marad ez az állapot, amit egy gesztus megfestéséhez el kell tudnod engedni, és akkor minden sokkal pontosabban történik meg, mint ahogyan azt te az eredeti terveid szerint meg tudtad volna valósítani. El merted engedni a jelent, el merted hagyni azt a világot, amivel felépítetted az egészet, és engedtél bekapcsolódni egy másik erőt is.

Ez a teljes bizalom, vagy teljes átadás állapota?

A teljes átadásé, igen.

Tandori írja rólad, hogy ez, a tiéd egy jó vadulás, mert ez egy teljes önátadás. Tényleg van benned valami hihetetlen bátorság, ugyanakkor mérhetetlen bizalom, és ez a kettő egymást erősíti, a bátorság és a bizalom. Kérdezhetlek arról, hogy milyen viszonyod volt az édesapáddal? Jó viszonyban voltatok?

Nagyon.

Valószínűleg ő pontosan tudta, hogy ki vagy te, és nem akart belőled többet csinálni, de kevesebbnek se tartott. Gondolom, teljesen elfogadott.

Nagyon jó viszonyban voltunk. A három testvérem is hasonló jó kapcsolatban volt a szüleinkkel. Én külső jegyeimben is hasonlítok édesapámra. Ő elvégezte a képzőművészeti főiskolát, nagyon szép, pontos rajzaira emlékszem. A legfiatalabb öcsém is elvégezte a főiskolát, az ő két lánya szintén képzőművészettel foglalkozik, sőt: a másik öcsém fia is a képzőn végzett. A következő generációból is többen ezen a területen végeztek.

Szóval mély gyökerei vannak nálatok a képkultúrának.

Igen, de nagyon természetesen, nem irányítottan alakult így

Lehet, hogy ez a színek irányába való elmozdulás a mostani életidődhöz is kapcsolódik? A visszatekintő ember derűje is lehet ez akár?

Biztos tovább tudtam volna vinni a fekete képeket valameddig, mindig voltak tíz éves periódusaim, és sose azért hagytam ott egy-egy periódust, mert kifulladtak a lehetőségeim, hanem mert jött valami belső indíttatás, amely továbblépésre kényszerített - ez működött itt is. Valószínűleg tisztázódott bennem, hogy merrefelé tartok, és be kellett látnom, hogy az én időm már egyre kevesebb, és muszáj lépnem, ha valamit el akarok érni a fehér irányába. De mindez csak sokkal később tudatosult bennem.

Mindig megragadott az a viszonylat, amikor a középtónustól a világos felé tartó színek kerültek egymás mellé, de most ráéreztem a szín egy másfajta karakterére, mint amit eddigi életemben tapasztaltam. Eddig a mélységet a tónusok által próbáltam megjeleníteni, a mögöttes mélységeket egyértelműen a gregorián tömbszerűen áradó, oszlopszerű, föntet és lentet összekötő hangzásához hasonlóan próbáltam megfogalmazni. És ha megnézed a mostani színvilágomat, akkor sokkal inkább a fehér által átitatott és átsütött világos színvilágot látsz, ami a hideg és a meleg színek határozottabb, tudatosabb szembeállításából adódik. Sokan azt hitték, hogy anilin vagy valamilyen világító festékkel hozom létre ezeket a képeket, pedig ez egy elég kis színskálával működő egyszerű tempera készlet, itt csak azon múlik a dolog, hogy a viszonylatok milyenek egymás között, de kell egy hierarchia is, amely az egészet működteti. A lényeg azonban az, hogy az úton valahol lehetőségként ott van a fény témája. De nem úgy, ahogy - mondjuk - Egry valósította meg, mert ő a valóság fényeiből asszociált egy távolabbi fény meglétére. Én pedig egy elvont, magasabb szintű fehér fényt szeretnék megfesteni, valami olyasmit, amihez eljutottam a feketénél is. Csak a fehér egy magasabb szintű transzcendenciát jelent a képzetemben. Ez nem a valós világ ragyogása, hanem az elvont kezdeti fényé és világé, az elvont világ belső fénye.