Malevics

Külső szellemi környezet és hatása

A Malevics művészete iránti érdeklődés az időnként halványodó nagy egység utáni vágyat tükrözi. Ez a lappangó és általában megfogalmazatlan vágy abból fakad, hogy az ember lényében kitörölhetetlenül ott rezegnek a kozmikus törvények, amelyeket a jelen csak átmenetileg tud elnyomni. A keresésnek ez a folyton-folyvást tartó, megismétlődő küzdelmes folyamata képes olyan rezonáns erőteret gerjeszteni, amely rá tud világítani az olyan értékekre, mint Malevicsé. A XIX- XX. század fordulóján Malevics és a kor kutató tudósai, filozófusai az ember és az univerzum kapcsolatában keresték a választ új felismeréseikre.

A művészek érdeklődéssel fordulnak egymás felé, mert részesei akarnak lenni minden születő újnak. A folyamat nem önzetlen, de a közös egyre való koncentrálás megsokszorozódó energiáiban nagy lehetőségek voltak, vannak, mindaddig, míg az ego ezt a közös eredményt nem kezdi szeletekre szabdalva kisajátítani. Majdnem minden nagy teljesítményt utolér ez a kisszerű emberi magatartás. Ezt Malevics is megtapasztalhatta társai merev másként gondolkodásában.

A visszatekintő távlatból érthető a konstruktivistákkal kialakult konfliktusa, amely az 1919-es moszkvai kiállításán került felszínre. Érthető, mert két végletet érintő alapállásról van szó. Az egyik a malevicsi, a létrehozásban a teremtő szellem folyamatát idézi, a másik inkább az átgondolt tervek biztonságát választja, ami közelebb van a mérnöki kivitelezéshez, mint az alkotás megismételhetetlen pillanatához.

Ha Malevics mára gyakorolt hatására és az én hozzá fűződő viszonyomra gondolok, kénytelen vagyok olyan dologról is említést tenni, ami eddig háttérben maradt, és mára igazán nincs is jelentősége. A helyzet hasonló, de nem párhuzamba állítható azzal, ami engem ért a Budapesti Műhelyből való kilépésemkor.

Belső, szellemi, alkati, képi viszonyok

Ahogy változott a külvilágban a gondolkodás iránya az anyag és a lélek megítélésében, egyre közelebb került a gondolkodás az ókori görög és keleti bölcseletekben megfogalmazott "egység" fogalmához. Az anyag fogalma átértékelődött a fizikában, rezgésről, és nem anyagról van egyértelműen szó. Az anyag megismerésében a kutató eljut a megismerhetetlenség határáig, amin túl nincs értelmezhető válasz.

A pszichiátria ugyanígy nem tud választ adni a lélekről. A művész nem tud számot adni arról az erőről, amely a művét létrehozza. A példák olyan láthatatlan, tapasztalaton túli világ erőterébe vezetnek, amit minden terület a maga nyelvére próbál fordítani. A tudósok energiának hívják azt, ami rezeg, a metafizikusok szellemnek, a hívők Istennek. Malevics szuprematizmusa ebben az egyetemes világban keresi a választ maga és képei számára. Szuprematizmusáról úgy gondolja, hogy az "új rendszer, amely túljut a tárgyak káoszán az erők mozgásának tiszta energiáihoz". A színekről úgy beszél, mint meghatározott, sőt: mérhető energia-mennyiségről.

A határtalan tér, melyet dinamikus erők járnak át, és uralnak: ez volt az új látomása. Formái a szuprematista térben intuitív érzékenységgel reagálnak egymásra. Azért mozdul ki egy forma a párhuzamosság rendjéből, hogy az így létrejött feszültség energiát indukáljon a kép síkján. Konstruktivista társainak ez valóban érthetetlen, az ő képzeteikben egészen másfajta rend határozza meg a formák beteljesítő szerepét.

Képeiből árad a szellemi szabadság, a határok szándékolt átlépésének biztonsága, amit robusztus alkotói erő formáz könnyedén. Alkotói vénájának ez a tévedhetetlen archaikus léptéke az, ami lenyűgöz és a közelében tart.