Marton Éva interjúja Nádler Istvánnal

A közép felé. Nádler István beszél munkáiról

Még a Várfok Galériában rendezett, őszi, Dimenziók című kiállítása után közelítettük meg, hogy meséljen nem könnyen difiniálható műveiről.

Viszonylag ritkán ad interjút, így örültünk, hogy az artPortallal kivételt tett. Filozófikus gondolatokat kaptunk, a folyamatos elmélyülés, gondolkodás és útkeresés belső szótárát. Nem könnyű dekódolni olykor, de mindenképpen tanulságos, miként gondolkodik munkáiról Nádler István.

Új munkáiról egy korábbi kiállításának, a címe jutott eszembe: Mindig és újra. Az életpályája mottója is lehetne, hiszen a váltások meghagynak kézjegyeket a korábbiból, úgy születik meg az új korszak.

Most a spirál foglalkoztat, amely nem más, mint felfelé irányuló mozgás, ahol a dolgok más-más szinten, mindig és újra ismétlődnek, de az ismétlődésben nem az azonosság, hanem a különbség lesz a meghatározó. Egész pályám talán erről a felfelé ívelő mozgásról szól, ahol a külső és belső spirál relatíve együtt halad, egy egyetemes konstrukción belül, aminek alapjait még a főiskolán megismert Hamvas Béla írásainak köszönhetek. Meghatározó szerepet kap a függőleges, mint szellemi irány, a vízszintes, mint létsík, és a kettő metszéspontja a közép.

Nádler István festménye 01

Mit jelent a közép?

A közép a harmónia, ami az ellentétes erőket egyesítő szándékkal oldja. A közép nem más, mint a lélek harmóniája, az a ritka pillanat, mikor az ego nem figyel, nem akar. Mindig ennek a középnek valamelyik ellentétes oldalán áll az ember. Egész pályám e két oldal ismeretéről, feldolgozásáról szól. Közvetlen a főiskolai évek után megpróbáltam a két oldalt közelítve a középhez, harmóniát létrehozni, de rá kellett jönnöm, alkatomnál fogva számomra az intuitív oldal sokkal erősebb, így nem jöhetett létre a vágyott harmónia. Az 1966-os Velencei Biennále amerikai pavilonjában látott hard-edge munkák erősen hatottak rám, s pillanatok alatt sajátommá tettem ezt az alapállást. Ezzel egy időben találtam meg a magam formavilágát, amelyben 1980-ig dolgoztam.

Mi a gesztus-festészet lényege önnél?

A pillanatra vonatkozik és a felismerésen alapszik, aminek intenzitása és energiái hozzák létre az állapotot. Itt még nem szabad elkezdeni a munkát, tovább kell lépni egy ismeretlen, de vonzó közép határán belülre, amihez bizonyos elszántság és bizalom szükséges. Ez képzeletbeli lépés csak, de a minden irányban nyitott végtelen és a szabadság az, ami képes összekötni engem egy segítő, sajátomtól eltérő, összetett erővel. A lejátszódó folyamatok gyorsak, és pillanathoz kötöttek. S a legszebb, hogy egótól mentesek.

Nádler István festménye 02

A 2003-as év újabb korszakot nyitott művészetében. Ehhez hasonló volt a fekete-korszak lezárása, vagy az idén ősszel a Várfok Galériában nyílt Dimenziók című kiállítás is. Mi alakítja az egyes határfeszegetéseket, határátlépéseket?

Az idővel együtt haladó intuícióval mindig jó viszonyban voltam. Mindig pontosan és időben kaptam a jelzéseket a mikorra és a hogyanra, de ez nem azt jelentette, hogy feszültségmentesek voltak ezek a folyamatok. Az 1968-80 közti geometrikus korszakom annyira a sajátom volt, hogy nyugodtan dolgozhattam volna tovább benne, de 1977-től tudatosan akartam távolodni a geometriától. Formai előkészítésként kezdtem használni a fehér színt, ami oldotta, lebegővé tette a zárt formákat. 1980-ra lezártam a geometriát, ami radikális, nehéz és bizonyos értelemben kíméletlen volt. De a korábbi tapasztalatok kezdtek beérni. Dieter Honisch, a National Galerie Berlin akkori igazgatója, megrendelt egy 3x3x3 méteres plasztikát, ami a múzeum belső udvarába került. Továbbléptem volna, de hosszú időre csak a mozdulatlan csendet érzékeltem. Megoldásnak azt láttam, ha az első képekkel Malevicshez fordulok, az akkor használatos computer szalagok segítségével. A képek címe Üzenet Malevicsnek volt. Ha áttételesen is, de segítettek egy újabb, tíz éves periódust elindítani, ahol a rögzült szabadságkép belső vetülete irányított az úton. Nem a hagyományos festészeti utat akartam folytatni, s az ecset helyett computer-szalagok rendszerét használtam.

Nádler István festménye 03

Tudom, hogy amikor fest, szinte mindig zene szól. Az egyes festői korszakokkal párhuzamosan talál rá új zenei formákra, stílusokra?

Amikor festek, nem mindig szól a zene, de amikor belépek a műterembe, azonnal bekapcsolom a rádiót. Nagyon jól leválaszt a kinti dolgokról s más szintre emel. A zene stílust ad, formát alakít. A repetitív zene a nyolcvanas évek elején segítette azt az elképzelésemet, hogy a gesztus, amit kiírok, ne csak belső automatizmust kövessen, mint például Pollock esetében, hanem a tudat és érzet figyelmével íródjon. Ezt az 1999-ig tartó periódust olyan mérvű nyitottság jellemezte, ami nem ismert határokat az élmény és a megvalósítás között. A zenében Bachtól Cage-ig, a Bibliától a filozófiáig szinte minden élmény képi formát kapott.

Az új színek használata a formai változásokat előlegezi meg?

Nekem a szín a meghatározó, a forma csak keret. Főiskolás koromtól kezdve egészen 2003-ig tudatosan arra törekedtem, hogy eltávolodjak, megszabaduljak a formától. A forma inkább a tudathoz kapcsolódik, míg a szín az említett középközösségéhez, ahol a lélek, a szabadság és a végtelen erői kapnak alakító szerepet. Amikor 2003-ban eljutottam a fekete alapon fekete képek transzcendens világába, jelentését vesztette, és megszűnt a forma szerepe. Úgy érezhettem, szándékom szerint megérkeztem, de 2005-ben ráéreztem a színnek egy másfajta, fénytől átvilágított, szellemibb karakterére, ami az irány és az út folytatása szempontjából 180 fokos fordulatot vett a fehér és a vele rokon szellemi fény irányába. Ezzel a váltással beléptem abba az egyetemes léptékű közegbe, amiben a függőleges, a spirál és a "dimenziók" folyamata természetessé vált.

Megkönnyebbülést hozott a spirál forma?

Talán a felismerése annak, hogy mindig velem volt.

Nádler István festménye 04

2013-as, Kibontva című kiállítása a megtalált spirál témát boncolta tovább. Ez - talán mert nehéz a váltás - átkötés egyik korszakból a másikba?

A léptékben túli, nagy váltások természetesen feszültséggel, esetleg zavartsággal járnak, de amikor ez oldódik, és az irány megvan, akkor az úton való haladás könnyed szemlélődéséhez hasonlít egy-egy felismerés, ami a megvalósítás kapcsán újabbakhoz vezet el. Ilyen volt a 2013-ban festett képek témája is, ahol a szín szempontjából közeledtem a középhez. Ha a fekete ellentéte a fehér, akkor a közép a szürke. 2014-ben az ellentétek két világa közt feszülő közép, mint egy rezonáns húr, reagál a közeledő szándékra. Kétméteres képek ezek, ahol a létrehozásban megnyilvánuló erők szabadon, a felkészüléssel arányosan tudnak megnyilvánulni. Hogy a folyamatban minél kevesebb erő, energia vesszen el, redukáltam a megvalósítás fázisait két-három lépésre. A képet a közép két egyforma félre osztja. Az egyik oldalon a kívánt szín már száraz, míg a másik oldal felületére festett színnek még frissnek kell maradnia, mert a beleíródó formát, gesztust nem hagyományos, hanem gumiecsettel jelenítem meg. A friss felületről induló gumiecset a folyamatban egyre több festéket tol maga előtt, s a száraz oldalra érve formázza tovább a szándékot. Így létrejön egy folyamatos mozgás, aminek egyik fele ideális, míg a másik megközelítő szerepet ad a véletlennek.

Bár a közép, a tengely mindig jelen volt képein, el lehet jutni valóban a középig?

Biztos, hogy nem. Bár ezt a közép aurájába tartozó területet gondolom olyannak, ahol a kivételezett pillanatok létrejönnek, de erről könnyebb vizuálisan beszélni, mint szavakkal. Képi dimenziók közt maradva, azt viszont határozottan mondhatom, hogy szeretném, ha minden képi megnyilvánulásom a lélek és az erő kapcsolatáról szólna, vagyis a középről.