Mély feketéből újra előhívott színek

A korábbi vizuális cselekvések, történések mozgást kifejező világától az alakulás formai változásain keresztül képződött az a személyemre vonatkoztatható formavilág, amit igazán 1999-ben a meditációs képeken keresztül sikerült egy másfajta, a korábbitól eltérő szellemiséggel áthatni. Ebben a folyamatban nagy szerepe volt a meditációs témából adódó transzcendenciához való bizonyos szintű azonosulásnak. A kapcsolatban megnyilvánuló erők segítségével megszabadultam a formától, a fekete pedig magába fogadta az összes színt, megszabadítva mindattól, ami eddig számomra fontos volt, és a kép alkotó elemeit jelentette.

Elindultam egy hangsúlyosan intuitív úton, amit mindig visszaigazolt a tudatom, de itt most az "üres", látens feketével és a benne rejlő nagy szabadsággal a "semmi" és a mindent jelentő egyetemes nagy lehetősége előtt találtam magam.

A folyamatnak tekinthető úton levés állomásai eddig mindig együtt jártak az öröm, a megnyugvás, a türelmetlenség érzésével. Most először éreztem a fekete szín előtt megállva, hogy megérkeztem valahova, ahol jó lenne elidőzni, hisz mélysége, békéje marasztal, és tulajdonképpen már be is fogadva olyan élményekben részesít, amelyeket a festésen kívüli helyzetekben, ottani állapotokban is szívesen átélnék.

Mégse tudtam maradni - és ez most először volt talán fájdalmasnak mondható -, mert úgy hittem, hogy elfordultam a mély fekete transzcendens világától egy szinttel lentebbi, valóság közeli színesség kedvéért. Rá kellett jönnöm - és ez megnyugtatott -, hogy tapasztalatként magammal hoztam valamit abból az egységből, ami a feketét a fehérhez köti a polaritások feletti világban. Ez segített abban, hogy a feketéből újra kibonthassam a színeket, és ezzel megtapasztalhassam minőségük másságát a korábbiakhoz képest, ami abból adódik, hogy mélységük a középtónustól tart az átható fehér fény felé, ennek közelében színtestük áttetszőbb lesz, és - viszonyba kerülve egymással- egymást feltöltve szinte fénylenek.

A fehér alapfényforrás akkor jött létre, amikor gondolatban eltávolodtam a feketétől, és ezzel a fekete és fehér közti távolság is megnőtt, lehetőséget adva a fény terjedésével a varázslatnak, hogy a mély feketéből újra előhívja a színek sokaságát, mint a valóság elvont mását. A feketétől való távolodás első lépésében a transzcendens fekete együtt volt a valós tér színeivel, amit egy ív osztott két félre, poláris helyzetet teremtve újra a képen. Hogy ez a számomra zavaró helyzet megszűnjön, függőleges irányba eltávolítottam a kép felületéről a fentet és a lentet. Így létrejött egy új harmonikus, polaritások nélküli világ, a kettőt összekötő függőleges fénynyalábokkal, nagy színerővel és finom elmozdulásokkal.